Ugyanolyan unalmasan telt az a nap is, amikor az egész elkezdődött. Azonban az unalom csak addig tartott, amíg Ő meg nem jelent. Mert ahogy belépett azon a hatalmas, arany kapun minden megváltozott.
*
Életemben nem találkoztam még Vele azelőtt, mégis olyan volt, mintha mindig is ismertem volna. Határozott, mégis könnyed léptekkel indult el a táncolók sokaságában a lépcső felé, oda ahol én is voltam. Hirtelen felvetődött bennem, hogy hátha felém tart, s ekkor akaratlanul is elmosolyodtam egy pillanatra. De aztán beláttam, hogy ez lehetetlen, s visszatértem korábbi unalmas arckifejezésemhez. Nekidőltem a falnak miután elvettem egy pohár italt, s nekidőltem a falnak. Közben Ő eltűnt. Furcsa. Általában nem érdekel semmi, pláne nem egy ilyen unalmas bálon, ahova mindenki csak azért jár, hogy megmutassa milyen új ruhákat, ékszereket szerzett az utolsó bál óta, a házigazdát pedig az a szerencse éri, hogy megmutathatja hogyan újította fel kastélyát –másképp nem nagyon lehet nevezni a mérete miatt- a legutóbbi bál óta. S, hogy én minek járok ide? Az még számomra is rejtély. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy itt, az emberek között találhatok valami számomra érdekes dolgot. És most találtam is. Őt. Most már nagyon kezdett érdekelni, főleg, mivel nem találtam és nem sok olyan ember van, aki előlem el tudni rejtőzködni, de Neki sikerült. Egyre jobban kezdtem keresgélni, hátha megpillantom és rá jövök vajon ki lehet Ő, a fal támasztását is abbahagytam és elindultam tenni egy kört ebben a hatalmas teremben. Sajnos azonban nem sokáig jutottam, ugyanis belefutottam néhány ismerősbe, akik kapva az alkalmon odainvitáltak asztalukhoz. Éppen vitáztak valamiről és engem is bele akartak rángatni. Ennyi volt, amit felfogtam, ugyanis, akkor hirtelen megpillantottam őt és mielőtt gondolkodni tudtam volna:
- Bocsássanak meg egy pillanatra!- mondtam és elindultam arra, amerre Ő is tartott.
Követtem őt. S csak mentünk, Ő előttem és én utána. Ő egyszer sem pillantott hátra, csak ment előre, olyan határozottan, mégis légies, ahogy a kapun is belépett. Azt se tudtam, hogy hol vagyok, hogy jutottam ide, min keresztül mentünk, csak azt vettem észre, hogy már a szabadban vagyunk egy gyönyörű kert bejjáratánál vagyunk. Legalábbis gyönyörű lehetett, mivel amennyit láttam belőle az tele volt szép piros rózsákkal. A bejárat egy boltív volt, és a kertet sűrű sövény vette körbe. Ő megállt végre és nekitámaszkodott a boltívnek. Közelebb mentem és akkor észrevettem, hogy van valami írva rá, azonban azt nem láttam pontosan, hogy mi a sötétség miatt. Miközben én megpróbáltam elolvasni a feliratot Ő megfordult és egyenesen rám nézett.
- Velem jössz? – kérdezte, s a hangja is olyan ismerősnek tűnt, mint ahogy ő is, mégsem tudtam őt hova tenne. Egyre inkább az az érzésem támadt, hogy ismernem kéne, mégsem emlékeztem rá. Csak álltam ott és bámultam rá, mivel fel sem fogtam a kérdését.
- Tehát akkor velem jössz vagy maradsz ezekkel az emberekkel itt? – tette fel újra a kérdését azon a gyönyörűn csengő hangján és felém nyújtotta kezét.
Én szinte gondolkodás nélkül nyújtottam a kezem, hogy megérinthessem az övét, s magam sem tudom miért igent mondtam. Ő megfogta a kezem gyengéden és magához szorított. Ez is ismerősnek tűnt. Felnéztem rá, mivel nem sokkal, de magasabb volt nálam. S amint tekintetem találkozott az övével, az ajkaink is találkoztak.
*
Ezután nem emlékszem semmire. Valószínűleg elájulhattam és Ő hozhatott ide, akárhol is legyek. Egy sötét szobában voltam, ahol épp, hogy csak pislákolt egy gyertya nem messze tőlem az asztalon. Én az ágyban feküdtem, s onnan néztem szét. Túl sok minden nem volt ebben a szobában az ágyon és az asztalon kívül. Csak egy nagy szekrény tele kis fiókokkal, mellette egy tükör, s az asztal mellett egy szék. Épp, hogy szétnéztem ebben a sivár szobában Ő belépett az ajtón. Néztem ahogy bejön betesz valamit a szekrény egyik fiókjába, majd felém fordult. Tekintetünk újra találkozott és hirtelen mintha egy emlék rémlett volna fel bennem Vele kapcsolatban, de túl homályosan, így csak arra jöttem rá, hogy ismernem kéne. Ennek hatására végre feltettem a legfontosabb kérdést, ami már azóta foglalkoztatott, hogy megláttam őt:
- Te… ki… vagy? – nyögtem ki a szavakat rekedtes hangon. Ekkor vettem észre, hogy korábban mikor bejött letett egy pohár vizet is az asztalra. Azt hiszem tudta, hogy szükségem lesz rá.
- Az nem fogja oltani a szomjadat. – És igaza volt, ugyan éreztem, hogy a torkom már nincs kiszáradva, mégis szomjas voltam, s nem értettem miért. – És tudnod kéne már, hogy miért nem.
- De nem tudom – válaszoltam neki, kissé mérgesen. Én is éreztem mióta csak emlékeim vannak, hogy van valami fontos dolog amire nem emlékszem. S mikor ez eszembe jutott akaratlanul is mérges lettem, s egyben szomorú is. Ő azonban lehet, hogy segíthet betölteni ezt az űrt az emlékezetemben. – Te tudod a választ. – mondtam kijelentve, mintsem kérdve.
Azonban ő nem felelt. Odament a szekrényhez és kivett belőle valamit. Nem láttam, hogy mit, de nem lehetett valami nagy, ha el tudta rejteni. – Mondd el kérlek! – kérleltem, de ő úgy tett, mintha meg sem hallotta volna és elindult felém.
Odahajolt hozzám és ujjaival megérintette az arcom, a világ elkezdett homályosodni, megszólalni se bírtam, de úgy láttam őt nem zavarta.
*
Mikor újra visszanyertem az eszméletem, úgy éreztem mozog a föld, aztán rájöttem, hogy nem a föld az ami mozog, hanem én. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy Ő visz az ölében. Nem gondoltam volna, hogy elbír, s eszembe jutott, hogy első találkozásunkkor is ugyanezt gondoltam róla, amikor még nem tudtam, hogy ő is közénk való. S abban a pillanatban, hogy ez a gondolat átfutott az agyamon minden világos lett. Rájöttem mi az amire nem emlékeztem, hogy ki Ő, hogy hol vagyunk és hogy mik vagyunk. Elmosolyodtam. Mivel arra is rájöttem, hogy mért vonzott annyira Ő. Első találkozásunkkor sem volt közömbös számomra, de most már értettem miért követtem őt a bálon. Hiszen ő és én egymáshoz tartozunk és így van ez mióta csak találkoztunk. S ez már nagyon régen történt. Akkor váltunk mind a ketten halhatatlanná. Átöleltem, s hagytam, hogy vigyen, már tudtam hova visz. A Forráshoz, amiből bizonyos időközönként innunk kell, hogy megőrizhessük testünk fiatalságát, mivel halhatatlanságot kaptunk, így a testünk attól még öregszik, csak meghalni képtelen.
Oda értünk a Forráshoz, ami egy szökőkúton keresztül jön a felszínre, lehetővé téve, igyunk belőle. A szökőkút közepén egy szobormaradvány volt, valamikor egy szép szobor állt itt, de már nem emlékszem, hogy nézett ki. Hiába nem is fogok rá emlékezni, utoljára 300 éve jártunk itt. Jobban szétnéztem, s rájöttem, hogy nem csak a szoba olyan üres és nem csak a szobor olyan romos. Igaz volt ez az egész házra. Rég nem járt itt senki. Ittam a vízből és éreztem, ahogy feltölt energiával. Ő már valószínűleg ivott azelőtt, hogy eljött volna értem.
Felálltam és a fülébe súgtam: „Szeretlek!”
Ő végre elmosolyodott és visszasúgta: „én is”. De rég láttam már őt mosolyogni. Már csak ezért is megérte kimondani ezt az egyszerűnek tűnő, mégis oly nagy jelentőséggel bíró szót, s megcsókoltam. S közben arra gondoltam, hogy remélem soha többé nem vesztem el ezeket az értékes emlékeket azokról a napokról, amiket együtt töltöttünk és fogunk tölteni. Nem akarnám elfelejteni Őt, ki egyet jelent számomra az élettel. Nélküle talán nem is élnék igazán.
*
Egy jó dolog azonban mégis volt az amnéziámban. Rájöttem jól döntöttem, mikor a halhatatlanságot választottam Vele, a halandó lét helyett.
_______________________________________________________________________________________
Ez a történet teljesen kitalált,bár asszem ezt nem kell mondani. Útban a Balaton fele találtam ki, félálomban. És hát elég erősen hatott a történet hangulatára az akkor hallgatott zene, aztán még felejtettem is belőle, így nem lett olyan jó, mint amilyennek először elképzeltem, meg amúgy se vagyok író.
Ha esetleg elolvastad, akkor kommenteld már meg, hogy tetszett-e. Bár nem hinném, hogy lenne olyan. Nem is azért raktam fel, hanem mert fel akartam rakni.
Ja és ötleteket várok a címet illetően… 
Akiké az utolsó szó...